Tizenkettedik rész'

Sziasztok!
Sokan furcsálltátok a fejlécen Selenát és a sebes kezet. Nos, mind a kettőnek nagy szerepe lesz a közeljövőbe. ;)
De többet nem árulok el, legyen meglepetés.


*Cat szemszöge*
Nem... Nem ez nem lehet igaz.
Ez nem történhet meg.
El sem búcsúztunk. Sőt, veszekedve váltunk el. Bocsánatot se tudtam kérni tőle.
Csak kavarogtak a gondolatok a fejemben, azt sem tudtam hol vagyok, csak bőgtem.
- Cat, mi történt? Mondj valamit, mert megőrülök! - kérte Zayn, mikor már 10 perce csak sírtam.
- Anya... Anya meghalt! Joey apjával együtt! Miért pont velük történt ez?!
- Édes istenem... - húzott magához szorosabban Zayn.
- A kórházba kell mennünk, Joey már biztos ott van - hebegtem gyorsan, mikor észbekaptam, majd elindultunk.


Zavartan nézelődtem a nagy előtérben. Orromat azonnal megcsapta az undorító kórházi szag.
Az egyik sötét folyosón egyetlen egy lámpa pislákolt. Egy ismerős alakot vettem ki, ahogy arcát kezeibe temetve, görnyedve ül, egyedül.
Joey volt az.
Odarohantam hozzá, majd szorosan megöleltem.
- Mi történt? - szipogtam.
- Nem tudom. Otthon voltam, csörgött a telefon. A rendőrök voltak. Nemes egyszerűséggel közölték, hogy karamboloztak. A másik autó söfőrje volt a hibás, aki nem mellesleg részeg volt. Ő élte túl.
Joey szavai hallatán teljesen összeomlottam.
Hogyan lehet ilyen igazságtalan az élet?! Ártatlan emberek életét veszi el.
Miután valamelyest felfogtam a dolgokat, eszembe jutott, hogy hogyan fogjuk mi eltartani magunkat Joey-val.
- Mi lesz ez után velünk? - fordultam a fiú felé.
- Nem tudom... - rázta meg a fejét. - Valószínűleg el kell adnunk a házat és elköltözünk egy kis lakásba. De hogy hogyan leszünk meg apuék nélkül...
Felsóhajtottam, majd csak bámultam előre, úgy, ahogyan a mellettem ülő két fiú is tette. Erőm már nem volt sírni.

Vártunk, vártunk, és vártunk.
Már 10 óra is elmúlhatott a kórházban; csak egy-egy ápolónő futkorászott ide-oda. A lámpa pislákolása egyre jobban idegesített. Feltevődött bennem a kérdés: mit is csinálunk itt?
De inkább nem kérdeztem semmit, nem akartam én lenni a tudatlan kis csitri...
Fél óra múlva választ is kaptam a kérdésemre.
Kijött egy szigorú arcú, fáradt, öreg, fehér köpenyes orvos, majd felénk indult.
- Jó estét! Önök Bonnie McKartney és Roland Glee hozzátartozói? - kérdezte. Joey-val némán bólintottunk.
- Sajnálom, hogy ennyi ideig kellet várniuk, de annyira összetört a kocsi, hogy órákba telt kiszabadítani a holttesteket - mondta orvosi nyugalommal, mire belőlem megint kitört a sírás. Zayn megsimogatta hátam én pedig vállába temettem arcom.
- Láthatjuk őket? - szedtem össze magam.
- Persze. De biztos abban hogy ilyen állapotban látni szeretné őket? A testeiken számos vágás, ütés van.
- Látni akarom anyát. Bocsánatot kell kérnem tőle - motyogtam úgy, mint egy kisgyerek.
Az orvos megértően bólintott, majd kitárta előttünk a nagy, szürke ajtót. Két hordágy volt bent, fehér lepedővel letakarva, alattuk testek rajzolódtak ki.
Remegve közelebb léptem az egyikhez. Felemeltem a fehér lepedőt; anya feküdt alatta. Arcát és mellkasát sebek borították. Kezembe fettem egyik kezét, csendben sírtam, majd gondolataimban beszélni kezdtem hozzá.

zene

Drága Anyu! 

Sosem gondoltam volna, hogy ez előfordulhat... El sem tudtam tőled búcsúzni, sőt, mondhatni haraggal váltunk el.

A viszonyunk nem volt épp felhőtlen, de a legfontosabb pillanatokban mindig mellettem voltál. 

Kicsi koromtól kezdve szemtelen voltam. Tudom, ezzel sokszor meg is bántottalak. De nem akartam neked rosszat sosem. Csak...néha meggondolatlanul cselekedtem. De te ennek ellenére mindig megbocsájtottál nekem.

Borzasztóan szégyenlem magam. Az utolsó veszekedésünk miatt meg főleg. Bocsánatot akartam tőled kérni, de a büszkeségem győzött. Bármit megtennék azért, hogy visszapörgessem az időt és elmondhassam, mennyire szeretlek, és hogy mennyire sajnálom undok viselkedésem.

 De erre már nem lesz lehetőségem, soha többé. Sajnálom, hogy nem voltam jó gyerek sosem. De köszönöm, hogy te a világ legjobb anyukája voltál. 

Szeretlek.